Három hét a Macbook Pro-val

Három hete csomagoltam ki a celofánból a 13” Macbook Pro-mat, amit hónapokig tartó kutatás és elemzések után vettem meg, ahogy erről lejjebb olvashattok. Azóta ismerkedünk egymással. Én a MBP és a Snow Leo...



Kezdjük a külsővel. A klaviaturán élmény gépelni. A blog konkrétan teljes egészében a Mac-en íródik. Tetszetős az állítható billentyűzetvilágítás és jól is jön, hisz a legkreatívabb hely a kanapé, és a legkreatívabb fényviszony a tv által illuminált sötét szoba.

Az aluminium ház hihetetlenül szexi külsőt kölcsönöz neki, és bár arra nem vetemednék, hogy csak úgy bedobjam a táskámba a sok kacatom mellé, nagyon robusztus hatása van. A csuklótámasznál a design hősies csatában győzelmet aratott a funkcó felett. Lekerekítve kicsit kényelmesebben elfért volna az ember keze, viszont megtört volna az egységes vonalvezetés. Szerintem nem gond, de el tudom képzelni, hogy másnak erről más a véleménye.

A képernyő tükröződik. Néha nagyon, néha kevésbé. Szabadban még nem probáltam, de napközben volt amikor zavart, hogy magamat jobban látom a képernyőben, mint a Chrome-ot vagy az iPhoto-t. Ha viszont találunk egy árnyékos helyet, akkor káprázatosan szép szinekkel kényeztet a kijelző. Sok összehasonlítást lehet olvasni a netes tesztoldalakon. Mind kiemeli a jó kijelzőt és igazuk van.

A Trackpadbe beleszerelmesedtem az elmúlt hetek alatt. A laptopoknál alkalmazott mulitouch itt született és bár sokan elkezdték utánozni a PC-s világban, még mindig nem tudják reprodukálni az élményt, a Mac-es tapipad ugyanis hatalmas és a multitouchnál a méret a lényeg! A Windows alapú Notikkal ellentétben itt van hely 2-3-4 ujjas mozgásokat végezni. Korcsolyázok a felületen, és nem fogyok ki a helyből. Idáig a Trackpad egy szükség szülte egérpótlék volt. Itt viszont teljesen kiváltja azt. Ennyire jó!

A szoftveres részétől paráztam legjobban a vétel előtt. Új oprendszer, új szívások... Aztán itt is meglepett a Mac. A rendszer logikus felépítésű, könnyen használható és veszettül gyors. Hátránya, hogy mindenképpen különbözni akar a Windowstól. A Microsoft oprendszeréről átállva párszor igencsak törtem a fejem, hogy egyes funkciókat hogyan tudom elérni.
Például vegyük az installálást. Nos, ilyen nincs, és ez eleinte érthetetlen volt számomra. Fájl letölt. Elindít. Kész.
A letöltéseket kipakolja a a desktopra, onnan lehet pakolászni mindenfelé. Aztán ha már nem kell? Eject. Elsőre bonyolultnak hangzik? Igen, pedig nem az, sőt. Idióta biztos ha az ember sikeresen elszakad 18 évnyi Dos/Windows-tól.

Szóval eltelt 3 hét. Gépelem a blogot, rohangálok fel-alá a lakásban a géppel és néha kisfiusan fel-fel vihogok, ami a legjobb jele annak hogy mennyire is tetszik nekem a gép. Szeretem a gépet, nagyon elégedett vagyok vele.

A kaland folytatódik...